Mi a műfaj? - kérdezte a Hatalom hangján az Egyenlet. - Nos?! - De a műfajok csak hallgattak, kis csoportokba verődve, sőt, a legkisebbnek köztük még volt pofája lejegyezni mindezt.

Kultúra

Amikor a Kultúra elkezdett terjedni, valahogy megváltozott minden. Az emberek megértették az idők szavát: kultúra van, fesztivál, szimpózion és csupa könyv, film és zene. Aki megtehette, felajánlotta otthonát államosításra, kiköltözött, úgyhagyva mindent, hadd harsogja ez is a megmerevedett jelenidőt. Múzeum! Új kortárs! - terjedt a szó az utcában. Összébbhúzták magukat az emberek, és megtanultak idegen lakásokban járni, óvatos és kimért léptekkel. Aztán, mint az várható volt, megjelent napkelet horizontján az a bizonyos nép, eljött, és feldúlta a múzeum-nép szokásait, elsőnek a regényekbe temetkezett teremőr-néniket nyilazva le. A kincsnek látszó holmikat magukkal vitték, másik korban persze mást vittek volna magukkal. Elvonultak. Az otthoniak örvendezve látták a csillogó hadat föltűnni a napnyugari horizonton - nagy örömüket lelték persze a sok kincsben, el is határozták, hogy fölhagynak a harcolással, és a szemlélődésnek szentelik magukat. Ezalatt a múzeumok népének királya megharagudván harcos eszmékkel tömte tele az ifjúság fejét, és a nép néhány emberöltőn belül revansot vett az egykori sérelemért. Ott keleten persze addigra már mindenki teremőr volt, megrökönyödve szemlélték hát az értelmetlen pusztítást. Persze mondanom sem kell, korántsem azokat a kincseket vitték haza, mint amiket tőlük egykor szereztek, de mindegy is: a lényeg a Kultúra.

A befejezetlen dolgok: fragmentumok. Lehetőségek. Márpedig több a befejezetlenség, mint a befejezettség. Namost, azt tanultuk, hogy vannak mindenféle kategóriák, azokban meg a műfajok, de ez mind a befejezett, kész dolgokra vonatkozik. Mi van, ha a fragmentumot tesszük meg műfajnak?

Egy kis bódét képzelek el egy főtéren vagy egy pusztában, a puszta közepén, a bódé felől reszelős, irritálóan éneklős hangot hoz a szél:

Megnyílt a fragmentumok kicsiny boltja!
Lehet itt kapni kérem a gyűlöletszövegtől kezdve az ál-aforizmákon és csonkított látomásokon keresztül bármit, és nem elég, hogy a szövegek enyhén szólva váratnak magukra, még a műfaj sincs tisztázva tisztességesen. Fotó-, vagy tipográfiai,- dal- vagy micsodaalapú művek? És egyáltalán, miért kérdezem, ha egyszer magam vagyok az alkotójuk? Mert: biztos, hogy magam vagyok? Én vagyok én? Nnamindegy, kedves nagyérdemű, kicsire ne adjanak, lehet bujkálni kérem az elméletek elől, de azt is talán csak valami másik elmélet által lehet, mert mi is az, kérem, tisztelt nagyérdeű, mi is az elmélet, mert, kedves hölgyeim és uraim, vagy a valagába lehet ugye elbújni, vagy hagyni, hogy megegyen a nyavalyás, vagy hagyni a francba, ott degeljen meg, ahol van, haha, de még megdegelni is csak elméletben tud, szóval, hagyni a francba, és átadatni a csodálatnak, a barangolásnak a fragmentumok kicsiny boltjában! Jöjjenek csak, hölgyeim, uraim!

Adj, hogy kaphassunk! Szegény, Árva de Gonosz Kiskutyákért Alapítvány. Számlaszámunk: 20811156-1000073, satöbbi. Ha már nem lesz több erőszak a földön, Ön is elpuhulhat, mint azok a buzi ógörögök. Ez fajunkra nézve silányulás, degenerálódás, politikai inkorrekt simlitlen múltfeladás. Fogadjon hát házába egy gonosz kiskutyát, hogy ezzel is fönntartsa, élesztgesse az erőszak lángját, az erőét, mi Hannibál izmos karját lendítette a csatákon, ami Amundsent a messzi csúcsra vitte, és a piramisépítő hős fáraók mutatóujját lendítette, és ami megannyi életreszóló emberi kapcsolatot törvényesített. Talán ez a leendő gonosz kiskutya löki ki Önt is élete holtpontjáról, ő lesz, aki reményt ád, hogy érdemes harcolni, keményen és tisztességgel, vagy anélkül! Talán egy ilyen kiskutya hozza vissza elveszettnek hitt éleslátását, régi erejét. Új-Zélandon Bill Thomson miután örökbe fogadott egy ilyen jószágot, másnap már nyert a lottón és bankot rabolt. Sally Smith pedig Virginiában, miután megvette élete kiskutyáját, szkanderbajnokságot nyert egy héten belül, és teljesen felgyógyult reumájából, jóllehet, már 87 éves volt. Elszelídült mai világunkat sajnos egyre kevesebb menti meg a demokratikus puhányságoktól, a biofasizmus meg a tigrisnyalogató őzike rémképétől. Itt az ideje a cselekvésnek, még nem késő! Erőszakoskodjon, ordítson, zsaroljon! Éljen az ember! Társaim, segítsük egymást megőrizni ősi erősségünk, erőszakosságunk tisztaságát! A kiskutya most csak 570 dollár. Mindenki dögöljön meg, ott ahol van! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Identitok, a holisztikus én vagyok. Sántikálva mindenféle kétesben próbálgatok hallani magamról újat, bármit, valamit. Én identitok. Na, kinek van identitása? Vagy titok? Ki tud identitani? Talán hova is ülsz be munka után, melyik vallást választod eretnekségedül, melyik eretnekségedet vallásodul… és ha egyik se lesz meg, jaj, akkor nagyon vigyázz szent maradékodra, éberséged szikrájára, mert ez az utolsó hír rólad, ami számít, és az se vidám, és az se szomorú, még csak nem is gazdagodol általa, hiszen szerinted benne örökre gazdag vagy, az vagy te, az ember. Az ember, akinek identitása van?

Anyag? Műfaj? A legjobbat - pont neked?

Szemléletbeli alapkiindulásom tulajdonképpen az, hogy bármilyen kis fikából össze lehet állítani egy várat, némi ügyességgel kastélyt, erõdöt, vagy akármi monumentumot, az ügyességünk abban rejlik, ama titokba van belerejtve ügyességünk, hogy ez a vár immár kész állapotában ne takonyból legyen, hanem legalábbis márványból, de legalábbis aki messzirõl nézi, ne mondhassa, hogy »olyan képlékenynek, zöldnek, s valahogy elég undorítónak tűnik«, különben pedig, hogy mibõl van, tényleg, hát abszolút nem érdekel. És állítom, a kutyát se, a Jóistent se érdekli. Ez lehet káromkodás, de nem szentségtörés: ez csoda: a csoda, hogy van egy várunk.

(éneklős, erősödő-gyengülő riporterhangon)
Jónapot, jó szurkolást kívánunk, kedves nézőink innen, Balatonszárszóról, a töltés mellől, a nagy kérdés, az életművet eldöntő kérdés színhelyéről. Állítólag kész, elkészült már a mű, de még nem záródott le, kedves nézőink, itt tehát a nagy kérdés, hogy meg meri-e. Úgy látom, már feltűnt, elég felkészültnek tűnik a fiú, kíváncsian várjuk a taktikáját, végülis eddig nem csalódtunk. Tehát Attila, Magyarország, második vágány. A második vágányra most mindjárt gyorsvonat érkezik, a vágány mellett kérjük, vigyázzanak. Ismétlem, kérem, a vágány mellett vigyázzanak, gyorsvonat érkezik kérem, fele se tréfa már, 6, 5, vigyázzanak, jaj, vigyázz, Attila, gyorsvonat érkezik, 4, 3, vigyázz már, te Úr Isten, szent ég, mindjárt elüti, kedves nézőink, drámai pillanatok itt Balatonszárszón, Vigyázz!!! Attila!!! És igen, kész! Kész az életmű, amire lehetett számítani, kedves nézőink, meglépte, kész a paranoiás koszorús költőnk, őszintén szólva nem hittem volna, hogy sikerülhet, hogy ilyen frappánsan lezárhatja, hogy bekerülhet, tehát a Klárisok ciklus hiányzó strófái immár örökre üresen maradnak, de azért köszönjük Attila, szép volt fiú, kiemelkedő teljesítmény itt a 93. percben, egy ilyen fiatalembertől, szép munka volt mégegyszer, és egyúttal búcsúzunk is minden kedves nézőnktől innen a kettes vágányról, Balatonszárszóról, viszontlátásra, a szó a stúdióé.

"Vezess tovább" - mondtam Charónnak, pedig még alig bírt felocsúdni gyomrom a látottaktól, de már lépdeltünk is alá az iszamós grádicsokon a mélyebbik bugyorba. - "Fordulj el, ha nem akarod látni" - szólt csitítón, mert jajszavakban törtem ki - Itt önkormányzati vezetőket kenegettek forró pénzekkel, óriási vörös sávokban sütve a bőrük, mások meg fekete audikban főttek, teli olajjal, a klímát gonosz vörös törpékkel merőben pozitívra szabályozva - de már indult is tovább Charón, a stricik bugyra felé, arcomat takarva, botladozva igyekeztem utolérni.

csesszus! Te itt most magaddal beszélgetsz?

Kedves Ady Endre!
Szerkesztőségünk köszönettel megkapta új versét, mely csaknem teljes egészében elnyerte tetszésünket, mindazonáltal bátorkodom közösen kialakított véleményünket szíves tudomására hozni. Tehát a "Párizsba tegnap beszökött a nyúl" c. költeméy mindenestől nagy élményt nyújtott számunkra, azt a megkezdett szimbolista ívet látjuk folytatni benne, ami már korábbani publikációi által kirajzolódni látszik, de nem értjük, miért épp a nyúl az, mi beszökött az ön Párizsába? A költemény dekadens, őszies alaphangját nem érezzük megszemélyesíthetőnek e derék jószág által, ezért kérjük, kedves Endre, gondolja át ezt az egyetlen szót, egyébiránt nagy megelégedésünkre szolgálna, ha mielőbb közölhetnénk művét hasábjainkon.
Tisztelettel, a szerkesztőség.

sem párizs, sem bakony
csak vér és takony
(SZ.J.)

Álommanó!
Új, minden meséhez vagy történethez alkalmazható mesefigura! Tetszőleges sznben. Ha Ön fáradt, de mesélnie kell, vagy ha untatja Önt kollégája története, csak hívja álommanót! A manó belép a mesébe / történetbe, ráül a főszereplő fejére, és elaltatja őt. Ettől kezdve megáll, mintegy hibernálódik, felfüggesztődik a történet, hiszen Álommanó passzívvá tette a főszereplőt! Ha fáradt, ideges, ne bíbelődjön az ágbogas történettel, hanem hívja Álommanót! Hívásonként 500 Ft.

szerelmi hájital csak most. A mellékhatások tekintetében kérdezze meg patikusát vagy patológusát.

Szia, husi, na, ezt elmondom!
Képzeld. Nem, tudod, először egyáltalán nem hittem benne. De tényleg! Agymasszázs? Na ne, de aztán a barátnőm, a Vali addig rágta a fülem, mondom, elmegyek már, egy kezelést megér. Na, és képzeld, ezek valami lézeresen vagy hogy leveszik az ember feje tetejét, persze nem fáj, de tényleg, na igen, és akkor jön egy ilyen kis kínai, valami Csung nemtudomki, híres orvos, és finoman, szép alaposan végigmasszírozza a barázdákat. Töve felől a hegyéig, azt magyarázta. Ilyen vietnámi balzsamos a keze, tudod, az egész olyan furcsa csikis érzés, ahogy végignyomkolász, meg benyúl az agytövedbe és szépen fellazítja a gyerekkort, az egész metatudatos baromságot, vagy mit magyarázott, tudod, olyan mulatságos kis kínai, meg még olyan makacsul letapadt, bekövesedett véleményeket is fellazított nálam, amire már úgy gondoltam, hogy na, Irma, ez már csak így van nálad, hihi, szóval arany keze van neki, Csung vagy Cseng, nem tudom, tényleg, és én mondom neked, utána teljesen megújultam agyban, mer tudod végigcsináltam egy kúrát, és tényleg más lettem. Igen. Mondjuk utána rögtön kirúgtam a férjem, meg atomfizikát kezdtem tanulni, meg ilyenek. Igen, megadom majd a számát, hidd el, Mayácskám, neked is jót tenne!

Tudod, én nemigen hittem benne. Boszniai piramisok? Ugyan. Nekem nagyon olyan volt, mint egy Lochness-i szörny - Na mindegy. A harmadik napon reggel odajött hozzánk Osmanagic, a vállalkozó: tudod, mi, külföldi újságírók egy külön pavilonban voltunk, az ásatáshoz közel. Összeterelt minket, mondta, mutat valamit. Az egész csoportot a hegyoldal mentén végigkalauzolta egy helyig, ahol valami bütyköt mutatott a talajon. Elkezdte lazítgatni a köveket, és egy mélyebb üreg tárult fel a szemünk előtt. Na, valami trükk, mondtam magamban, miközben lassan egy kényelmes bejárat kerekedett a résből, benne egy láthatóan egykor gondosan megépített folyosóval. Szép lassan egymás után bemásztunk, és óvatosan előrehaladtunk a sötét folyosón. Már vagy tíz perce mentünk, de én még mindig kételkedtem. Aztán, mikor egy falmélyedésben megláttam Petőfi csontvázát, asszem, akkor kezdtem el hinni. Hirtelen Összeállt a kép: Petőfi-Petrovics, a délvidéki kapcsolatok, igen! Közvetlen mögöttem jött Nemere és Daniken, az ő arcukon is ugyanaz a megdöbbenés. De még fel sem ocsúdtunk, mikor a sor végéről, a félhomályból Kittenberger Kálmán baritonját hallottuk: Kollégák, nézzék csak! Itt, a kis oszlop mödött, a sarokban a földön, szabályos rovátkák! Dan Brown mellélépett, letörölte a ki tudja, hányezer éves port, és elkezdte kibetűzni, Umberto Eco izgalomtól remegő lámpafénye mellett: - Talán mégis igaz... az azték, atlantiszi, szkíta háromszög, tehát ez a metszéspont, ahol állunk! Tovább kell mennünk! - Még nem lehet, forduljunk vissza, intett Münchhausen, még nagyon kockázatos lenne! - de a többiek lehurrogták a bárót, Schliemann és Osmanagic amúgy is eltűntek már a folyosó enyhe kanyarulatában, ahonnét pár perc múlva diadalittas kiabálásukat hallhattuk. - Megvan a rejtély megoldása, itt van, megtaláltuk! - kiabálták, mi pedig örvendezve bukdácsoltunk feléjük, de akkor valami morajlást hallottunk, megnyíltak a falak, és saras föld ömlött szét, egészen megtelítve a folyosót, és mi mind odavesztünk.

Házityúkok vagyunk, és a Kisalföldön élünk egy gazdaságban.
A SZÉP MAGYARORSZÁG Kormányprogram támogatásával sikerült nagy agyakat szereznünk, és százméteres lábakat, így most mint új elit, fent összesúgva bonyolítjuk ügyeinket, és magasról szarunk az országra.

Mert miről is van szó?
Apró disznókról, akik tonnás, guruló gyöngyök elől menekülnek farkukat behúzva, ám mégis akad köztük, aki meg meri állítani őket, vagy szlalomozni köztük, netán ügyesen egyensúlyozni valmelyik gyöngy tetején.

– Ki vagy, ó, Művészet?
– Én vagyok az Intelligencia messzepattogó szöcskéje.
– És te ki vagy, ó, Intelligencia?
– Én egy műszeres múzsa vagyok, aki megtanít téged a saját léptékedben modellezni.
– Mit modellezni?
– Sok a szöveg.
– Öö. na és kedves Művészet, még most is az vagy Te, aki?
– Hát, neméppen, amint látod, jó messzi pattogtam: most én vagyok a Tudomány!
– Ne csináld ezt velem! Egész nap csak kajtatlak! Mondd meg, ki vagy!
– A parnasszus magas pletykafészkében* én vagyok a tojás.

* A történetírás sosem lépett túl önnön műfaján, aminek a pletykálkodás is része, vagy ami műfajilag maga is túlnyomórészt rendezett, rendszerezett pletykálkodás. Ez az emelkedett hangnemű pletykálkodás készíti el azt a fészket, azt a kiindulást, ami újabb, másképp összegzett fogalmak születésének lesz a helye. Időről-időre létrejön ez az állapot, elkészül a fészek, kirepülnek a fiókák, és csicseregnek, vagy ha úgy akarjuk mondani, nekünk dalolnak. Az, hogy némely ilyen fióka valami múzsákat akar felkutatni anyjául, az az ő magánügye. Most ki olyan szívtelen, hogy megmodnaná neki az igazat?

Akkor derült végre némi fény Mackovics, az orosz iparmágnás-üzletember módszerére, amikor egyik interjúm során végre bevezetett a szervertermébe. Ott a sarokban egymástól néhány méterre nagy üveghengerek álltak, bennük tápoldatban nagyfejű, csökevényes végtagokkal rendelkező lények lebegtek. Jó méteresek lehettek. – A brókereim – mondta ő szűkszavúan. Hagyta, hogy közelebb lépjek hozzájuk: olyanok voltak, mint valami embriók, a testük csak kb 2-3-szorosa a fejüknek, enyhén átlátszó bőrrel, és hatalmas, lüktető aggyal. Egyedül a kéz- pontosabban a tasztatúra-izomzatuk volt normálisan kifejlődve, a legvastagabb látható ér pedig a temporale volt a homlokuk oldalán, és jól láthatóan, vörös hullámokban lüktetett. Vízalatti, nagyképernyős laptopokat bámultak, amiken sok oszlopban listák voltak, sötét alapon színes betűkkel, egyfolytában billentyűtött a kezük, és olyan sebességgel csinálták az egészet, hogy fájt a szemem, ahogy a monitorra néztem. – Most már menjünk tovább – szólt nekem Mackovics, érezhetően felülkerekedett büszkeségén a titkolózása. – És erről egy szót se, senkinek, mert – és szokásos félmosolyával, hüvelykkel mutatta, ahogy átvágják a torkát. Tudtam, hogy engem régóta ismer és kedvel, de attól még nem tréfál. Vitt a következő terem, a trópusi arborétum felé. Az egyik embrió mintha utánunk pillantott volna, ahogy távolodtunk, én intettem neki, azt hiszem, bólintott vagy mi, de nem vagyok benne biztos. Aztán másnap hallottam a hírt, hogy páncélozott jármű ide vagy oda, szitává lőtték Mackovicsot, a sofőrjével együtt, valamint behatoltak a szerverszobába, és széttörtek három üveghengert. A személyzet későn érkezett, addigra már tönkrementek a brókerek. Másnap 70%-ot esett a Mackovics-részvények ára. Sokan a halálára tippeltek, mint legfőbb okra, én nem mertem nyilatkozni, de aztán rájöttem, nincs kitől tartanom, ezért jelentetem meg most ezt az egészet.

A doktrornő alaposan meghallgatta a kislány mellét, majd felnézett: Anyuka, a kislány tüdejében vakondtúrás van, ez olyan, mint a hólyagos szörtyögés hangja, de nem az, hanem ahogy a vakond a túrását igazgatja. A bal tüdőben. Lehet, hogy kicsit ki lett eresztve a kertbe, f[leg nedves id[ben, földes lett a kis pofija, könnyen bekerülhet egy vakond, felírok magának egy szert, elvileg ettől hamar felszívódik, vagy áttevődik a vesébe, onnét gond nélkül kipisili a kicsi, reggel este egy-egy kanál, cseresznyés, ne aggódjon, vakond könnyen jön, könnyen megy. Nem kell annyira komolyan venni, előfordult már másnál is – mondta, és kedvesen mosolyogva a kislány felé nyújtotta a játékfigurákkal teli ajándékdobozkáját. – Na, melyiket választod? A vakondot?

Akkor odamentem az igazgató úrhoz, és – nem tudom miért – bokán rúgtam. Ő még megijedni, megharagudni is elfelejtett. – És ha már amúgy is összeveszünk, hát a ká anyádat, te szarrakás – mondtam foghegyről, miközben már mentem is ki, mindenki megdöbbenésére. Dermedt csönd volt a folyosón is, megrekedtek a csevely-fonalak. Amikor felfogtam, mit tettem, valami felszabadultság-félét éreztem: olyan volt, mint beleharapni egy ismeretlen ételbe, amiről kiderül, hogy finom, vagy annál is több – átjárt valami édeskés íz, a végtagjaimat is megcsikizte, belendültem, nyilván akkor vehettem elő a benzines palackot, de a rongyot nem tudom, honnét szereztem, és azt sem értem, hogy tudok ilyen hosszú folyosón ilyen jól célozni, de be kell valljam, nincs szebb egy lángoló igazgatónál, meg néhány földön vonagló, tökönrúgott biztonságinál, akiknek a főnöke fej nélküli piros szökőkútként próbál még pár tétova lépést megtenni utánam a portán, de azt már nem látja a csodálkozásra tátott szájú fej, ahogy lecipzározom a szkafandert, szőröstül-bőröstül, majd a hátsó udvar konténerébe hajítom, pillanatra hezitálok, hogy a műanyagosba-e vagy a szervesbe, és már hallom a szirénákat, érzem a pernye szagát, és valahonnét messziről hallom bőrcipős lépteimet, ahogy a durván fékező rendőrautók mellett jólfésült nyugalommal, vasalt zakóban elhagyom a helyszínt. Pillanatra megállok, megvárom, hogy az idegrendszerem behozza a lemaradást, a kirakatban igazgatom a szemüvegemet. Összegeztem a történteket, aszongya, benzint akkor megint kell vennem, a fenébe, kardot is, viszont még hét bőröm maradt – ami nagyi jóságos arcát juttatja eszembe, ahogy mesél az ágyamnál arról a rókáról... most mi legyen, meglátogassam a nagyit, mielőtt bemegyek ebbe a következő irodába? Á, legyünk túl rajta, aztán a szórakozás. És már indultam is a recepciósablak felé.

Szétesőfélben levő kultúrkban az emberek jóbarátja a dietetikus-gyóntató. Hisz emlékszel, kedves Olvasó, mikor Róma párszáz éven át végnapjait élte, és két irányzat alakított fanklubokat: a koplalók (endúrázók) és a dőzsölők (hédonésok) - akárcsak itt és most. Azt, hogy ki miért és mit eszik hülyén, nehéz megválaszolni, de ha azt is hozzávesszük, hogy gyengülnek az eszmék srófjai, és csak az marad az embereknek, amit megesznek, az étel válik hitkérdéssé: bio-e, rákkeltő-e? Erények és bűnök, hiteles élelmi rostok és ügyes hamisítványok, eretnek mozgalmak és szívzsírtipró tudósgárdák, ráadásul a jövőből kéne várnunk a megerősítést, hogy amit ma megeszünk, az tényleg jó-e nekünk. Kóser? A kóserség kérdése nem a vallás része, hanem lassanként maga is vallás. Néhány dietetikus még tudósnak hiszi magát, összefüggéseket keres és talál, de a többség belátja, hogy ma már többről van szó: a tudósok mindig egy lépéssel ízlelőbimbóink előtt járnak, és ez a lépés egyre nagyobb; egyre tágasabb a hit, a hitek számára. Hit = íz. Hisz nem csak igével él az ember, ugye, kedves Olvasó?

Most akkor melyik?

Eleven hal úszik a víz alatt.
Elav kala ujub vee all. (észt)
Elävä kala ui veden alla. (finn)

Zsebemben sok kicsi alma van.
Cebimde cok kücük elma var (török)

220 méter magas barokk fiatornyát egykoron marcipán kiskutyák díszítették, de a baráti országokból érkező turisták az évek során elnyalogatták. A prágai önkormányzatnak pedig sajnos nincs pénze a szükséges felújításokra.

A baptista képviselő szerint az észak-koreai repülőtérről vezető úton acélkék köpenyes, Axl Rose-parókás-hajpántos férfiak és nők tartják magasba a táblát, Welcome to Kim Jungle, akkor is, amikor épp senki nem figyel rájuk - nyilván valaki mégis csak figyeli őket.

Majdcsak túlélem - gondolta a fiú, de hogy mit is, már képtelen volt végiggondolni. Nem maradt ereje, és érezte, akármennyi is jut, mindig pont akkorra fog elfogyni, szóval, hogy nem is lesz rá ereje soha.

Állj meg, pillanat! Gyere csak ide! Na, hogy is volt az, pillanatkám, nenene, nem gondolod, hogy most meg fogsz lógni, te kis taknyos! Nem izélsz, nem próbálsz meglógni, és nem szólsz közbe, mikor én beszélek!!!

melyik:
Gyűjtsd a szép szart!
Szép szarok szerelmesei
Szépség, szarság, e kettő kell nekem
Nem minden szar, ami széplik
Szépül a szar, szarul a szép
Széptelen, szartalan a szép, és nem táplálja
Szarrávált szépségek, széppé vált szarságok

Szánalmasan viselkedtem a benedeki határon, ezért
Szánt a babám a benedeki határon.

egy oszlop tetején álló szárnyas alak kezében lobogó fáklyát óvó galambra tekintő anya gyermekét védő katona